wanderluchs

Hogy az ommeni tábor véletlenül se keveredjen a kéthetes non-stop bulizás gyanújába, ideje arról is mesélnem, hogyan készítettek fel szépen lassan arra a hosszú hétvégére, amikor a holland vidéken – igaz csapatban – a létfenntartásunkért kellett küzdenünk. A napok múlásával egyre érdekesebb kihívások elé állítottak bennünket a szervezők: elsősorban azt tesztelhettük, hogy hányadán állunk a kommunikációval. Én az „általában jól kijövök az emberekkel” megnyugtató gondolatában leledzettem egészen addig, amíg ki nem adták a feladatot, hogy csöngessünk be a környéken néhány házba, és készítsünk interjút Ommen és környékének természeti értékeiről. Vagy például addig, amíg ki nem tettek minket egy tíz kilométerrel arrébb fekvő falu kihalt főutcáján, hogy találjunk vissza az Olde Vechtéhez, lehetőleg Google Maps használata nélkül. Az idő szorított, ezért nem volt más választásunk, minthogy a lakóktól kérjünk segítséget, hogy megintcsak becsengessünk a házakba. Egy kicsit féltem a reakcióktól, de általában nagyon készségesek voltak, amikor útbaigazítást kértünk, legalábbis nem éreztették velünk, hogy zavarjuk őket. Egy közepes hasonlattal azt is mondhatnám, hogy olyanok voltak velünk, mint a házak, amikben laktak: kerítés- és kapunélküli. A hitchhike már nem ment ilyen könnyen, a hüvelykujj-mutogatós stoppolásunkra rendszerint hüvelyk- és középsőujjas visszamutogatás volt a válasz. Végül egy kempingben kötöttünk ki, ahol megsajnáltak minket, és visszavittek a szállásunkra. Mindez azonban csak előjátéka volt az outdoor experience fedőnéven futó túlélőtúrának.

 "Ezt még az unokáitoknak is elmesélitek"

- bíztattak mindenkit a szervezők, miután ötfős csapatokba osztottak minket, reggel fél nyolckor pizsamában álldogálva. Az előző nap megbeszélt programot teljesen felrúgva, a Rammstein korántsem andalító dallamaira keltünk fel, és fél órát adtak a legfontosabb dolgainkat összepakolni. Pénzt és telefont nem vihettünk magunkkal, viszont kaptunk egy gopro kamerát, hogy filmezhessünk, illetve egy menő Alcatel telefont, amire az utasítások érkeztek az ommeniektől.

A mi csapatunk keleti blokkra sikeredett:

Balról jobbra: Karolina (Litvánia), Panni/Én (Magyarország), Damjan (Macedónia), Dasa (Szlovénia) és Misha (Bulgária)

Rögtön ezután egy rafting építésével kezdtünk, amit aztán ki is próbálhattunk a Vechte folyón. Az egész út egyfajta gagyi katasztrófafilm jelleget öltött. Négyórányi árral szemben történő evezés során a gerendákból és hordókból összeeszkábált raftunk nem bizonyult tartósnak, egy-egy hordó mindig elúszott, ilyenkor rendszerint valaki a vízben végezte. Az út háromnegyedénél végül is kiszálltunk, a maradék kilométert már szárazföldön tettük meg, szélben-esőben, drótkerítéseken át vontatva a raftot. A célban ugyan nem kaptunk meleg ételt, viszont a megpróbáltatások végetértek, és a kedvenc műfajom, a biciklizés következett. A szervezők megmondták, melyik faluba kell elérnünk sötétedésig, a továbbiakban pedig kizárólag az Alcatelen, SMS-ben kommunikáltak velünk. Innentől lettünk saját szerencsénk kovácsai, és ekkor éreztem meg a szabadság ízét.

The roadmovie begins

Mivel Hollandiában környezetvédelmi okokból nem szabad vadkempingezni, a sötétedés és a fáradság miatt igyekeztünk minél hamarabb egy tanyát találni, ahol felverhetjük éjszakára a sátrunkat. Hiábavaló próbálkozások után végül egy lemereveldi tehenészet fogadott be minket, ezt is annak köszönhettük, hogy az „otthoniak” elláttak bennünket egy dögcédulával, ami elmagyarázta kik vagyunk, és mit csinálunk:

Cserébe viszont krumplit szedtünk és trágyát lapátoltunk, pontosabban csak a többiek, mert nekem a camerawoman megtisztelő szerepe jutott. Ennek a napnak köszönhetően jöttem rá, hogy milyen könnyen hozzászokik az ember a büdöshöz, így a Magyarországon, vonatablakon becsapó lócitromszag már meg sem kottyan nekem. Az outdoor experience első és egyben legrosszabb éjszakája következett el: hatalmas vihar tombolt, mi pedig nem találtuk a sátorhoz tartozó, eső elleni borítást. Egy esőkabáttal próbáltunk védekezni, de hiába, reggelre egy tócsában fekve ébredtem, és ezen a napsütés sem segített. Éhségtől kopogó szemeink pedig szomorúan vették tudomásul, hogy a vendéglátó néni figyelmessége a tea-kávé, illetve a 6 darabos boltisüteményen nem terjed túl. Mindegy, minden falatot meg kell becsülni, majd jobb lesz.

Fiatalok voltunk, és kellett a pénz

Ha csak egy valamit szeretnél megtanulni hollandul, akkor mindenképpen a Heitje voor ’n Karweitje legyen az, adott esetben ugyanis életet menthet. Legalábbis mi így voltunk vele, amikor másnap koradélután céltalanul keringtünk immáron Den Hamban, egy dobozzal, amit a kapott utasítások szerint csak háromkor lehetett kinyitni.
Nem voltunk benne biztosak, hogy működik, de próba szerencse, bementünk egy cipőboltba, bemutatkoztunk, és a mondandónk végére odabiggyesztettük ezt a mondatot, szólást, akármit. Nagy örömünkre az üzenet célba ért, a tulajdonos mosolyra fakadt, már hozta is a seprűt, kapát és a lapátot, és megkért minket, hogy tegyünk rendet a bolt körül. Körülbelül 2 órát dolgoztunk, a végén pedig kezünkbe nyomott 40 eurót („tessék, megdolgoztatok érte!”).

Délután háromkor aztán kinyitjuk a csomagot, amiben nem volt más, mint egy üveg paradicsomszósz, két csomag tészta, bacon és egy cetli a feladattal, hogy főzzünk vacsorát egy holland családnak a megadott alapanyagokból. Holland családot viszont nehéz volt szerválni, úgy tűnt, senki sincs éppen otthon, vagy csak nem akartak ajtót nyitni. Mindenesetre a segítség a semmiből érkezett, egy háromgyerekes anyuka, Natasa hívott meg magukhoz. Az éjszakát most az egyszer fedél alatt töltöttük, a két hét alatti egyetlen hajmosásomra is sort kerítettem, ráadásul a paradicsomszószos-baconos tészta nagyon ízlett a családnak. Lefekvés előtt még kutyát is sétáltattunk, ekkor tudtam többet beszélgetni házigazdánkkal.
A környék kísértetiesen emlékeztetett azokra a filmjelenetekre, amik a tipikus amerikai, jól szituált külvárosokban játszódnak: a házak stílusban egy kaptafára készültek (Hollandiában az építkezés egyik feltétele, hogy a ház illeszkedjen az utcaképbe), mégis mindegyiknek megvolt a maga egyénisége. Számomra a legmegdöbbentőbb továbbra is a kerítés hiánya és a hatalmas földszinti ablakok voltak, amelyeket sokszor este sem függönyöztek el: simán megfigyelhettük, hogyan tölti estéit egy átlagos holland család. Megkérdeztem Natasát, hogy nem félnek-e? Nem egyszerűséggel annyit mondott, hogy nem: az itt lakók megbíznak egymásban, és a gyermekeibe sem szeretne bizalmatlanságot nevelni.

A lehetséges világok legjobbika?
A harmadik napon elvették tőlünk a bicikliket a szervezők, és gyalogosan kellett továbbmennünk, mázlinkra viszont hamarosan megtaláltuk új szállásadóinkat, egy szintén háromgyermekes családot. Ismét bevetettük a Heitje Voor ’N Karweitjét: az udvarukat gaztalanítottuk és fűnyíróztuk, cserébe viszont meghívtak minket hamburgezni. Ezen az estén az apukával beszélgettünk, aki jelenleg betegállományban van, mivel kenyai missziója óta poszttraumás stressz-szindrómában szenved. Addig egészen elkápráztatott az IKEA-showroomszerű ház, az aranyos feleség és a három csintalan kisfiú. Ekkor viszont megértettem azt, hogy mindez pusztán csak a felszín, és hogy abban a jólműködő családban, amit látunk, nagyon sok munka van – az emberi létezés egy jóléti társadalomban sem könnyebb.  Fontos tapasztalat volt, és nagyon örülök, hogy kiérdemeltük a bizalmát.
A negyedik nap volt a visszatérésünk napja, a szállásadónk elfuvarozott bennünket egy folyóparthoz, ahol már a szervezők és többi sorstársunk is várt ránk, velük indultunk utolsó nagy utunkra, egy másfél órás kenuzásra, szerencsére az ár irányában és napsütésben, vissza Ommenbe.

Néhány kép a túlélőtúráról:

Nem lehettünk olyan menők, mint Bear Grylls, a titokzatos vadon helyett nekünk csak vidéki holland lakosok jóindulatáért kellett megküzdenünk; nem bogyókon éltünk, sőt, még nutellás kalácsot is kaptunk reggelire; csak egyszer ébredtünk csuromvizesen, és tiszta ágyban is aludhattunk. Viszont sikerült legyőznünk az emberek bizalmatlanságát, és megtapasztaltam azt is, hogy milyen érzés kiszolgáltatott helyzetben lenni, és teljesen a mások jóindulatára hagyatkozni. Felmerült bennem, hogy vajon Magyarországon is hasonló fogadtatásban részesülnék-e, és hogy egyáltalán megbíznék-e azokban, akik hajlandóak lennének egy éjszakára befogadni. Első körben azt mondanám, hogy nem, aztán ki tudja – szerintem több jó érzésű ember van, mint hinnénk, különbség csak a mentalitásban van.

Az előző cikkemet itt olvashatjátok el.